Februárban újra néztem az egyik rám nagy hatással lévő sorozatot. Ez volt a Clannad After Story. Érdekes, hogy pont februárban néztem újra, hisz 3 évvel ezelőtt is ugyan ebben a hónapban láttam először a szériát. Az esetleges spoilerekért nem vállalok felelősséget.
Elsősorban nem magáról a sorozatról szeretnék írni, hanem inkább azok vélt vagy valós hatásairól rám nézve.
Én, mint érzőlény furcsa vagyok. Bizonyos fiatalkori élettani behatások miatt, mára oda jutottam, hogy próbálok mindentől és mindenkitől érzelmileg elhatárolódni. Ez a saját magam védelmében teszem. A fiatalkori tapasztalataim, események miatt úgy érzem, hogy így sokkal nagyobb biztonságban vagyok. Szinte mindent tárgyilagosan nézek, nem hagyom, hogy az érzéseim befolyásoljanak, és annyira közönyös lettem, hogy mikor a <kivágva>, az sem tudott semmilyen érzést kiváltani belőlem. Mivel nem sok ember van, akiben bízni tudok, így nem érdekel, hogy mit mondanak.
De nem akarok eltérni a tárgytól...szóval egyrészt ennek köszönhetően soha nem volt olyan film, sorozat vagy bábjáték, ami arra késztetett volna, hogy meginduljanak a könnyek - vagyis volt egy, de arról később, mert időben nem tudom hol elhelyezni. Egy kivétel van, mikor Mufasa meghal az Oroszlánkirályban. De akkor még kicsi voltam, s messze mindettől. Szóval ilyen körülmények között vetettem magam bele a témába. Ha jól emlékszem, akkoriban annyit tudtam róla, hogy nagyon alap és nagyon dráma. Az első évad nagyon korrekt volt. Klasszik felállás - ahogy egy VN-től várható ugye - de olyan sztorit tettek le, hogy csak nyeltem a részeket. Volt néhány sablon karakter, mint a Fujibayashi testvérek vagy Sunohara, de még a főhős Tomoya sem volt kirívó. Viszont ők megfelelő mennyiségben voltak adagolva. Annyit láttunk, hallottunk belőlük, amennyit kellett. Ezzel mondhatni ellensúlyozva egyszerűségüket. Szóval érdekes, hogy a Key és a KyoAni egy ilyen szimpla felállásból egy időt álló művet alkotott. Főként a történetnek köszönhető és a jól adagolt drámának. Az első évad végére Tomoya megtalálta szerelmét Nagisat...a legtöbb sorozat itt ér véget - mindenki boldogan élt, amíg meg nem... - de itt még nem volt vége.
Jött a 2. évad, ami a megkoronázása. Bejött az első széria. Tény, akkor még nem láttam ennyi animét, így részben újként hatott, de ettől még nem változott a véleményem ma sem. Úgyhogy nagy reményekkel vágtam bele a folytatásba. Nem kell mondanom, szintén faltam a részeket. És ugye egyre jobban haladtunk a sötét részekhez. Itt megjegyezném, hogy az idei megnézéskor tűnt fel, hogy széria első felében mennyire hangsúlyozzák, hogy örökké együtt maradnak, ami a 2. felét nézve még durvább. Aztán eljött a Nagisa szülésének pillanata. Ekkor már bőven baljós volt a részek hangulata, de még nem inogtam meg. Majd mikor leányunk a nehéz szülés után egyre bágyadtabb és kimerültebb volt, akkor ott eltört a mécses. Életemben először (vagy másodszor, vitatott) úgy bőgtem - mert szabályosan bőgtem - egy filmen/sorozaton, mint még addig soha. Persze ez még nem akadályozott meg, hogy folytassam. Egészen a 21. részig (ami ugye a fő történet szál utolsó előtti része, csak ezt nem tudtam), mivel már későre járt lefeküdtem. Csak ugye ennek a résznek a végén van a totális összeomlás. Ushio összeesik a havazás közepén, majd Tomoya is, amivel véget ér a rész. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy eléggé zaklatott állapotban voltam. De késő éjszaka volt, ideje volt aludni. Talán életem legrosszabb éjszakája volt az. Lehet, hogy túlzásként hat, de a mai napig emlékszem rá. Egész éjjel forgolódtam és folyamatosan a sorozat és az utoljára látott képek villantak fel előttem. Sírtam, bőgtem... végig "aludtam" az éjszakát, nem ébredtem fel, de nem volt pihentető. Folyamatosan az érzéseimmel küzdöttem, kimerítő volt. Persze másnap, amint lehetőségem volt, befejeztem a meglévő részeket. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor láttam ugye, hogy minden jól alakult. Nagyszerűen sikerült lezárni...
De mi is ennek az egésznek a lényege? Már akkor is megfordult bennem, de akkor még a hatása alatt voltam, nem tudtam tisztán átgondolni. Nem maga az ott látott történések voltak azok, amik hatására ilyen mértékű sírásba kezdtem, hanem az amiket felszínre hoztak a jelenetek. Olyan dolgokat láthattam - persze ehhez egy olyan légkört kellett megalkotni, mint amilyen ott volt - amiket én életemben nem v nem fogok tapasztalni. Szóval a saját (zaklatott) lelkivilágom is kiváltója volt annak, hogy már-már túlzás kategóriába esik az ami történt. Szerencsére minden alkalommal egyedül voltam, mikor ezeket láttam, így senki nem láthatta.
A másik alkotás, ami ilyen szintű sírást volt képes kiváltani belőlem az nem anime és az is vagy 2010-ben vagy 1 évvel előtte, 2009-ben volt. Akkor a Dokik című sorozat 8. évados záró epizódjának végső jelenete, mikor J.D. a jövőt képzeli el miközben Peter Gabriel Book of Love című alkotása szól alatta. Ott is ezek az elérhetetlen dolgok hozták elő a bőgést belőlem...
Nem tudom volt-e bármi értelme ennek a sok írásnak, de annyit hozzá tennék, hogy nem fényezni akarom. Mindenki azt gondol róla, amit akar. Én csak az élményeimet írtam le róla, mert úgy gondoltam, hogy megér annyit.
